| Márványzongorát kapott Jimmy Király csepeli kriptája
'Számunkra tudod te ki vagy? Milliárdok között az egyetlenegy!'
A Csepeli Temetőben még egy tisztességes rendőrkordonra se volt szükség, csupán 60-70 ember érkezett a két éve elhunyt énekes nem régiben elkészült sírkövének avatására. Arról, hogy mégse esemény nélkül teljen ez a délután, a Zámbó-dinasztia gondoskodott.
Még több kép az avatásról
A tömeg
Hithű rajongók plusz család Jimmy sírjánál
A kék busz 4-5 megálló után szépen belassul, mögöttünk feltorlódik a kocsisor. Az út jobb oldalán autók parkolnak sorra a hepehupás sáros talajon, a két szélre pedig kisebb-nagyobb csoportokban kanyarodnak fel a csepeliek. Mikor aztán elérünk oda, ahol már páran kapaszkodnak a temető zöldolajos strandkerítésébe, lássák, mi a történés a Király márvány-háza táján, azt érzem, megérkeztem.
Valami furcsa feszesség lesz úrrá rajtam, ami felülírni látszik az újságírói hiénaságomból, illetve kívülállásomból fakadó cinizmusomat. Az érzésbe persze az is belevegyül, hogy odabenn a temetőben nem a hajat tépő fanatikusok tömegével, hanem hithű rajongók maroknyi csoportjával találkozom. Itt senki nem toporzékol a bánattól, s ezúttal az élelmes kereskedők is hanyagolják a nagy eseményt.
Edit asszony a rajongók gyűrűjében
Özvegyülés
Arra érkezem, hogy a hatalmas, fehér márvány sírkövön egy ősz, bundeszliga frizkós, neveletlen fogsorú nő szónokol, az iskolai szavalóversenyek modorában. „Most üres a trón.”, „A szakmában te vagy a legnagyobb.”, ilyeneket mond a nő, beszédét pedig verssel mélyíti (mellékeltük). Mikor lejön a „színpadról”, sokan gratulálnak neki, és már mennék is fotózni, de ebben a pillanatban befut Edit asszony a legkisebb Zámbóval, Adriánnal, én meg outsiderként mérlegelve a hírértéket sarkon fordulok.
A fehér bundás dáma itt-ott némi felháborodást vált ki:
– Nézd már, ide mer jönni talpig fehérben – puffog egy asszony a mellette állónak.
– Hagyd má’, én is tiszta pirosban vagyok, Ibi! - és ennyiben maradnak. Az özvegy körül hamar feltűnik a család többi tagja is, testvérek, gyerekek köszöntik egymást és a rajongókat.
Versben mondja el
Rakd a többihez!
Árpy – akinek hajkoronája már aranyárban lehet – mindenkit üdvözöl, a pityergő öregasszonyok kabátja ujjába markolnak, de ura a helyzetnek. Az öcs mögött egy szántott arcú fickó, a legidősebb testvér vigyorogva tekintget körbe, és egy „Helló-szia-szevasz, van nálatok terasz?”-szal jelzi jelenlétét. A figyelem középpontjában mégis Jimmy legkisebb fia áll, aki gömbszerű testét elég harsányan vonszolja át a megemlékezők seregén.
A márványlap közepén kóvályog, mécsessel kezében, mintha csak a csipszeszacskót akarná lerakni valahol, amíg szürcsöl egyet a kólából. Kiüvölt anyjának:
– Anya! Anyaa! Ezt hova rakjaam?
Egyesek tippeket adnak, hogy oda a virág mellé, mások összemosolyognak, és megjegyzik:
– Nézd, milyen ennivaló!
Én csak hüledezve állok, és fényképezek, nem vagyok hozzászokva ehhez az őszinte egyszerűséghez. Manapság, amikor már egy híresség minden lépését előre lemérik a piárosok, igazán megejtő, ahogy a Zámbó-dinasztia itt beolvad a plebszbe, mit beolvad, ő maga a plebsz. A családi torzsalkodás (– Ez a buzi is velünk jön a klubba, anyu? – kérdezi a középső Zámbó-gyerek) csupaszon áll a nép előtt, és a nép hálás ezért. Magam is.
Csak ahogy mutattam otthon
Mű-márvány
A hírességek, akik anno tiszteletüket tették a Király sírjánál, most távol maradtak az eseménytől. Egy sírkőavatóra, úgy látszik, tényleg csak az igaz rajongók jönnek el, meg a sajtó. Ekkor ugrik be, hogy nézzük már meg azt a fehér márványzongorát, mert az rendben van, hogy ingergazdag a közeg, de most nem ezért vagyunk itt.
A fehér versenyzongora fedelét mintázó sírkő közepén fekete márványba karcolták a Király portréját, ahogy hangszerénél ül, kezében pedig mikrofon. A kép alá ezt írták arannyal: Zámbó Jimmy 1958-2000 és Edit. A sír másik végében a már hagyományos, vörös rózsákból kirakott, koronázott J-betű. A többi virág meg márvány, ilyen is, olyan is.
Nem mondom, hogy befeküdnék alá, de nem is vagyok Zámbó Jimmy.
Emlék
A ceremónia vége
A ceremóniának ott van vége, amikor a bundi meg a dundi, anya és fia felállnak a sír mellé a talapzatra. A kölyök olyan teátrálisan, mintha anyák napi pantomimben játszaná el Jézus keresztre feszítését: csókokat dob apja felé, és négyszer-ötször keresztet vet. Nem vállalkoznék arra, hogy megállapítsam, kinek szól ez a cirkusz. A nagyobbik gyerek is felmegy barátnőjével a sírkőre, mécses, oszt szevasz.
Ezután már csak a családi mutyi zajlik, hogy ki melyik kocsival menjen a klubba, ki viszi haza az ezüst gyertyatartót, és hogy mit tud a mobilod.
A nép nem mozdul, a nép marad. Hátul ereklyéit dörzsölgetve egy asszony bőgicsél, mások még most teszik a sírra virágaikat.
Én leszek az egyetlen az itteniek közül – úgy érzem – aki nem iszik Jimmynkre egy óra múlva a klubban. Bár erős a kísértés. Mégis inkább a buszhoz indulok, és a csepeli zsúfolatból egy utolsó pillantást vetek az odakint még mindig rácsba kapaszkodó csoportra. Ők is maradnak. Maradnak azok, akik mindig is voltak. Maradnak rajongók.
„Még mindig Ő a legjobb”
22 hónapja itthagytál minket
22 hónapja csak zokogunk érted
22 hónapja gyászol az egész világ
22 hónapja mindenki visszavár!
Sírod kész – de nem örülünk
Ez itt nem a színpad
Hideg nyirkos sötétségben
Dideregsz a sírban
Úgy fáj, hogy nem jössz vissza
Csak álmodhatunk rólad
Hiányzik a jelenléted
A Királyunk most is te vagy!
Nincs aki helyedre léphet
Te voltál – vagy – és leszel
Nem lesz soha – ki ugyanúgy
Előadja éneked.
Mi nem tudunk átnyergelni
Bárki – bárhogy is lép fel
Számunkra tudod te ki vagy?
Milliárdok közt az egyetlenegy!
Egy rajongó verse a sírkőavatóra
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
